Mindenki a mindig mosolygós lánynak ismert, egészen addig a végzetes estéig…
Éppen az ágyamban feküdtem és olvastam Az Éhezők Viadala című trilógia első kötetét, amikor egy köhögőroham tört rám. Nem éreztem különösebb fájdalmat, ezért is ijedtem meg, mikor könyvem lapjain vörös pöttyöket fedeztem fel. Anyáért kiáltottam, és titkon bíztam abban, hogy megnyugtat. Az ajtómba érve látta már mi a helyzet: vér. Hiába mondtam neki, hogy jól vagyok, mégis úgy segített le a lépcsőn, egészen a kocsihoz, mintha eltört volna az egyik lábam. Apa közben beindította az autó motorját és szólt a bátyámnak, Marknak, hogy figyeljen Lizre. Liz a nyolc éves húgom és imádom.
Még sohase láttam olyan feszültnek a szüleimet, mint akkor éjjel, a kórház felé száguldva. A második köhögés során, már hánytam is, mondanom se kell: ragacsos, vörös folyadék. Utálom a vér szót. Elég kimondani és mindenkinek a halál jut eszébe.
Két nappal később Dr. Karev az orvosom, közölte velem, hogy rosszindulatú daganatra bukkantak a vizsgálatom során.
-Rákos megbetegedésről akkor beszélünk, ha rosszindulatú daganatról van szó -magyarázta részletesebben. - A sejtképződésért és a növekedésért felelős onkogének valamilyen okból rákos elfajulást okoznak, és zavart szenved a sejtosztódás és növekedés… - figyeltem arra amit mond, és közben kedvenc biológia tanárom jutott eszembe. Úgy éreztem magam, mintha egy tanórán ülnék és Dr. Karev nem is orvos lenne. Tudni illik biológia faktra járok. - Sajnos Emily esetében áttétek alakultak ki. - itt már tudtam, hogy meg fogok halni. Nem azért, mert nem akarok küzdeni, vagy mert nem vagyok elég erős… Egyszerűen azért, mert az áttéteknek hála az egész testem behálózzák a rákos sejtek, minden szervembe eljutottak a vérnek és a nyiroknak hála.
Tüdőrákom van. Ez azért is gáz, mert nem dohányzom, még egy szállal se szívtam el, mégis én betegszem meg, nem pedig a dohányosok. Rendszeresen sportolok, teljesen egészséges életmódot élek. Igazság, hol vagy?
Először szüleim tekintetében láttam meg a fájdalmat és a sajnálkozást. Az is megfordult bennem, hogy arra gondoltak: mi lett volna, ha nem én születek meg? Monjuk egy fiú. Ő is megbetegedett volna?
Még aznap elmondta a doki a gyógyulásra való esélyeimet: sebészi kezelésre alkalmatlan vagyok, de ezt már én is tudtam. Mivel amúgy is ez a legnehezebben kezelhető tüdőtumor, így kockázatos lenne, és 99%, hogy maradna bennem rákos sejt. Kemoterápiával és gyógyszeres kezeléssel még lenne esélyem.
-Nem akarok elnyújtottan szenvedni! - jelentettem ki ott, helyben. - Mennyi az esélye annak, hogy még sokáig élhetek?
-Keveseket tudnak meggyógyítani. Ugyan összezsugorodhatnak a daganatok a szervezetedben, de kiújulhat és 5 évnél tovább nem valószínű hogy élhetsz még. - mondta gyászos tekintet kíséretében. -Sajnálom.
-Látod, anya! Erről beszélek! Azt akarom, hogy így maradjak meg nektek, nem valami elgyengült emberi roncsként…
-De, Em... Mi nem akarunk elveszíteni! A húgod, a bátyád, a barátaid és mi sem. - gondolt itt apára és magára. - Olyan, mintha már most feladtad volna az életed, a jövőd!
-Nem akartam feladtam! - kiáltottam. Van egy gyenge gyanúm, hogy az egész folyosó tőlünk zeng. - Minek erőlködjek? Hm? Inkább segítsetek megvalósítani az álmaimat… - hangom elcsuklott és könnyekben törtem ki. Anya és apa a székem két oldalára álltak és úgy simogattak, puszilgattak, hogy nyugodjak meg. Az érzékenységem várható volt, hiszen ki örülne annak, ha halálos betegségben szenvedne?
Még úgy egy hónapom lehet hátra.
A barátaimmal azonnal megszakítottam a kapcsolatot. Hiányzanak mind, egytől egyig. Tervezem, hogy el búcsúzok tőlük, de két nap után elegem lett a citromba harapott képükből. Úgy néztek rám, mintha már halott lennék. Pedig én próbáltam rengeteget nevetni és megkockáztattam pár ütős viccet is, de ők… Nem tudnám elviselni azt, ahogy néznek. Így maradt a levél, mint utolsó emlék tőlem, rólam…
Mikor a bátyám az 5. könyvet hozta nekem a könyvtárból (így akart segíteni rajtam és a helyzetemen, ezer hálám érte Mark), eszembe jutott valami! Nem akarok unalmasan élni. Egy csomó mindent nem próbáltam még ki. Nem csókolóztam, nem ejtőernyőztem, nem segítettem idegenen, nem búvárkodtam, nem motoroztam, nem szeretkeztem, nem szaladgáltam pucéran, nem verekedtem, nem találtam meg az igazit… Talán az utolsóval már rég elkéstem, de nem baj. Van még három hetem, hogy megvalósítsam legfőbb vágyaim.
A szobámba mentem és elkezdtem írni:
Egy 16 éves lány utolsó három kívánsága az élettől:
1. Szerelembe esni /randizni, csókolózni, szexelni/
2. Segíteni egy vad idegenen és életet menteni
3. Ejtőernyőzni
Mosolyogva néztem a papírt. Összehajtogattam és zsebre vágtam. Megvárom a szüleimet és utána eléjük állok az utolsó kívánságaimmal.
Nem tudom, lehet bekattantam, szerintem nem. Jól érezhető még a józanságom! Az arcukat le kellett volna fotózni, amikor megmondtam nekik, mit szeretnék. Nem olvastam fel, mert nyilván hogy hangzik egy 16 éves lány szájából az hogy “Szex!”, inkább az orruk alá dugtam a papíromat.
Meglepetésképpen ért apa reakciója: azt mondta támogat mindenben. Anya viszont egy kicsit ódzkodott. De nem ez volt az oka, hanem az a tudat, amit lassan kezdett felfogni: el fognak veszíteni engem.
Liz egyik reggeli közben megkérdezett, hogy én akkor most meg fogok halni? Szörnyű válasz lehetőségeimet latolgattam, amikor anya kimentett: A nővéred egy angyal, és az angyaloknak fent van a helyük, a többiekkel együtt. Könnybe lábadt szemmel néztem anyára és a húgomra, akik tekintetem viszonozták.
-Szeretlek, ugye tudod? - nyomtam egy puszit a homlokára, majd szőke fürtjei közé túrtam.
Az első pontot még azon a héten teljesíteni tudtam. Nem, nem sorrendben haladtam, az csak megnehezítené a dolgomat.
Azon a szombati reggelen apa azt mondta, talált egy helyet, miről én jutottam az eszébe, és hogy szeretne elvinni oda. Csodálkozva néztem rá. Nem sok kitérőt szokott tenni a munkába menet, és hazafelé jövet, így lehetetlen hogy csak most fedezett volna fel egy helyet.
Egy utcányira jártunk a kutyamenhelytől, amikor apa leparkolt és azt mondta, mindjárt ott vagyunk, csak gyalog kell tovább mennünk. Aztán mikor megálltunk a bejárat előtt, mosolyogva fordultam apához.
-Ugye tudod, hogy te vagy a világon a legjobb apuka! - öleltem magamhoz sorosan.
-Egyet meg kell ígérned, és ezt anyád üzeni: sokat fogsz vele és Lizzel játszani. - csak bólogatni tudtam. Két éve könyörögtem nekik egy házi kedvencért. Mindig azt a választ kaptam, hogy ha lesz saját házam, annyi állatom lesz, amennyit akarok, de az ő lakásukba egyet se vihetek. Most azért változhatott meg a véleményük, mert minél több dolgot akarnak begyűjteni tőlem.
A választásom egy öreg kutyusra esett. Mindenki a kiskutyákat, vagy a fiatalabb példányokat szokta elvinni. Ő valószínűleg itt halt volna meg, ha nem jövök. Apa kétszer is megkérdezte, hogy biztos őt akarom-e, de nem próbált meg lebeszélni. Csak mosolygott és próbálta elrejteni a könnyeit, kevés sikerrel. Imádni fogják.
Otthon mindenki agyon dögönyözte, de hiába próbáltuk, Liztől nem lehetett elszakítani. Csak nevettem, amikor Echo orra elé dugta a kezét, ő meg elkezdte nyalogatni. A garázsból előkerült minden, ami egy kutyának kellhet. Csodálkozva néztem szüleim, mennyire határtalanul boldog volt mindenki az új családtagnak hála… Csak egy kutya kell mindenhova, és a család ismét együtt!
A szobámban ülve kihúztam a második pontot: Segítettem egy vad idegenen, megmentettem az életét.
Az ágyamban fekve döbbentem rá, azért választottam, mert rengetek közös van bennem és benne. Elsősorban az, hogy nem tudhatjuk ma vagy holnap halunk meg.
Egy hét unatkozás, kutyasétáltatás és olvasás után végre ismét történt velem valami. Kaptam egy meghívott Marytől. Ő a legjobb barátnőm. Nem mondom hogy volt, mert még mindig az. Egyikünk se lehet a hibás azért, amit történik velem. A meghívóban az állt, hogy szülinapja lesz.
Tényleg, hogy is felejthettem el?! Július 14. Nekem oda firkantott egy szívecskét és egy hiányzol feliratot a végére, aminek hála ismét sírni kezdtem. Mark pont ekkor jött be a szobámba, és mikor meglátott a levéllel, odalépett mellém, átölelt.
-Csináltam neked is reggelit. Csak ezért jöttem fel, de ahogy elnézem szükséged lesz még rám. Kitől kaptad? - bólintott fejével kezemre.
-Mary… - szipogtam. - Szülinapja lesz. Én meg ezt is elfelejtettem! Mond, Mark voltál már olyan helyzetben, hogy legszívesebben feladtad volna? Elegem van abból, hogy mindig mindenki azt nézi, mikor dobom már fel a talpam. Hogy…
-Cssh! - nyomott egy puszit a számra. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire ő elnevette magát. Olyan jóízűt kacagott rajtam, hogy a végén vele együtt nevettem és már könnyünk csorgott.
-Mi történt? - lépett be Liz, Echoval a háta mögött. Az utóbbi odarohant hozzám és a térdemre ugrott. Összekuporodott és ott maradt. A füle tövét vakargattam, miközben a két testvérem mosolyogva nézett rám.
-Ugye majd néha meglátogatsz? - kérdezte a kis pöttöm.
Aznap este, amikor meghaltam, Mary szülinapján voltam. Az egész lakást kidíszítette és valahogy rávette a szüleit, hogy legyen pia is a buliján. Rengeteg emberrel találkoztam, akikkel egy suliba jártam. Mindenki mosolyogva üdvözölt és szerintem azt hitték, hogy meggyógyultam. De nem akartam senkivel se erről beszélni. Ahogy barátnőm kerestem a kis csomagommal és szobáról szobára jártam egy szer csak belebotlottam. A sötét szobában ült, lábát kinyújtva, abban estem kis híján hasra.
-Legközelebb légy óvatosabb. - tápászkodott fel a srác. Rettentő magas volt hozzám képest és gyönyörű kék szemeivel fényt teremtett a helyiségben.
-Bocsi… De talán nem kéne földön feküdni, mint valami döglött fóka. - mondtam ki ami először az eszembe jutott. - Az egyetlen ember, aki ezt megteheti, az én vagyok… -kuncogtam a nyomoromon.
Felvont szemöldökkel nézett rám a fiú, de nem akartam magyarázkodni. Borzasztó jól nézett ki.
-Van valami kosz a szádon. - állapítottam meg.
-Öhm, az egy pc! - nevetett ki, mire égő vörös fejem lehajtottam. Tovább akartam menni, megkeresni Maryt, de a srác kérdezett. - Hogy értetted azt, hogy te megteheted?
-Tudod. Éppen egy élőhalottal beszélsz. Nem a Trónok harcából jöttem ugyan, és sokkal rosszabbak a kilátásaim. Tudod, beteg vagyok…
Döbbenten nézett rám. Most már úgy mért végig, mint valakit, aki mindjárt meghal.
-Pedig jól nézel ki… Hogy hívnak?
- Em. Emily Swart.
-Em! - mosolyodott el. - Szép név. Én Luke vagyok. Éppen két hete szakítottam a barátnőmmel… És eszembe jutott, azért…
-Megint bocsánatot kell kérdnem, mert nem érdekel a barátnőd. Életemben soha, de soha nem fogom megérteni mire jó ez az egész. Ha valaki meghalna, akkor mindenki leszarja, hogy még szűz, vagy sem. Senkit se érdekli az, hogy mit akart elérni még.
-Várj! - állított le. - Ha jól értelmeztelek, akkor te neked vannak terveid. Gondolom, valami bakancslistát írtál… - elmosolyodtam, kedvesen és barátságosan, majd bólintottam egyet. - Megmutatod? - nyújtotta a kezét. Nincs veszteni valóm, így elővettem a farmerom zsebéből és a kezébe nyomtam. Ahogy kinyitotta, már nevetett is. Morcosan néztem rá.
-Mi van?
-Az első pont tömör és őszinte. Mit gondolsz, - közben visszaadta a listám - szerinted én tudnék segíteni? - a válaszomat meg se várta, derekam köré fonta hosszú karját és megemelte az állam. Gyengéden megcsókolt, majd kézfeje külső részét végighúzta arcomon. A libabőr járta végig mindenem, de elsősorban forró ajkaimat. Nem tudtam, hogy ilyen jó csókolózni valakivel… Ezt vesztegettem el, egész életemben? Nem hiszem el. Mohón szippantotta be ajkaim, majd óvatosan beleharapott és meghúzta fogaival. Szeme elárulta: mosolyog.
Éppen kezdtem nagyon élvezni, amikor eltolt magától és ezt mondta:
-Első kipipálva! - és elment. Döbbenten néztem utána, a homályba vesző alakjára próbáltam fókuszálni. Aztán összerogytam, de előtte még egy könny végigcsordul az arcomon.
Nem tudom, az izgalom tette-e, vagy csak szimplán ütött az órám, de nem fájt. Egyszerűen csak meghaltam. Még arra se volt időm, hogy elbúcsúzzak. Leveleimet ugyan megtalálják a fiókomban, de én többet akartam adni. Egy puszit, egy könnycseppet, egy ölelést, egy mosolyt, egy 'Szeretlek Titeket!’-et…
Fent voltam, a felhők között száguldottam, amikor megtalálták a testem. Mary lelt rám, a csomag mellettem hevert, nagy Boldog Szülinapot! felirattal. Sikított, mondta hogy hívják a mentőt… De már késő volt, és ezt mindenki érezte, mégse mondták ki. Luke ekkor már nem volt ott, a buliban, így nem tudta meg.
Két nappal később a családom túl volt a temetésemen, szobámban mindent hófehérrel letakartak. Rengetegen eljöttek, Josh adta oda a megjelenő barátaimnak a levelem. Láttam Mary piros szemeit, Echo hiába keresett, Liz a szobámban maradt…
Egy héttel később jelent meg Luke. Nem tudom, hogy derítette ki hol laktam, de hozott egy csokor levendulát. Ha nem haltam volna meg, megbocsájtottam volna a kis játékát. A szüleim nyitottak neki ajtót, és engem keresett…
-Bocsáss meg, de ki vagy? Emily sohase mesélt rólad… - mondta anyám mosolyogva.
-Nem lényeg, Mrs. Swart. Csak szeretnék vele beszélni… Tetszik neki szólni? - kék szemei csillogtak a reménytől. Nagyon jól nézett ki, és a szellő, amely lentről felfelé fújt, elhozta hozzám az illatát…
-Emily… Meghalt… A barátnője szülinapi buliján… - egy könny gördült le anyám arcáról, de továbbra is mosolygott.
Luke tudta. Érezte, hogy mit tett aznap este. Azt hiszem szerelmes lehettem volna belé, ha több időt kapok. A levendulákat imádom!
-Tudja, Mrs. Swart… - még sohase láttam sírni fiút. Ő sírt. Miattam. - A csalódás az, amikor rájön az ember, mi a fontos számára, de már késő…
Aznap este Luke a családommal vacsorázott… Aztán elkísérték a síromhoz… Minden héten meglátogat és hagy nekem valamit, aminek a való életben nagyon örülhettem volna.
Aztán rádöbbentem: engem nem a rák vitt el. Összetörték a szívem.
